Amíg vársz ez is érdekelhet:
Érdemes egy kis háttérinfót adni, mert a Toyota elég lazán használja a Land Cruiser nevet. Három fő változata létezik: Heavy Duty (nagy teherbírású), Light Duty (könnyű teherbírású) és Station Wagon (személyszállító változat). Az Egyesült Királyságban mindig is kizárhattuk az elsőt, a Heavy Dutyket, amelyekkel leginkább Afrikában és a Közel-Keleten találkozhatunk – ezek az angularis formájú, ’J70’ modellek, amelyeket az 1980-as évek óta gyártanak, de nem felelnek meg az európai károsanyag-kibocsátási előírásoknak.
A brit vásárlók inkább a másik két típust ismerhették meg: a Light Duty-t leginkább az régi Land Cruiser Colorado testesíti meg, míg a nagyobb Station Wagon változatot az Amazon utónév fémjelzi. Az 1990-es és 2000-es években ezek műszakilag különálló modellek voltak, ám azóta bizonyos mértékű összehangolódás történt. Ma a tesztelt 250-es sorozatú Land Cruiser (Light Duty) és az impozáns 300-as sorozat (Station Wagon) ugyanazon GA-F platformra épül, és hasonló méretűek, valamint hasonló terepképességekkel rendelkeznek. Ez jól is jön, mivel jelenleg csak a 250-es érhető el az Egyesült Királyságban.
Tehát mivel állunk szemben? Egy nagyméretű terepjáróval. Hosszúságban és magasságban a Land Cruiser 250 a Jeep Wrangler és a monumentális Defender 110 között helyezkedik el, közelebb állva a Land Roverhez. A karosszéria markáns, egyenes vonalai (amelyek hasznosak terepen, és egyben az első Land Cruisereket idézik) még inkább kihangsúlyozzák a 250-es méreteit, bár ha alaposan megnézzük, a sarkok némileg le lettek lekerekítve a jobb manőverezhetőség érdekében.
Még így is, a Toyota általában elmarad közeli riválisaitól az érkezési és távozási szögek tekintetében, különösen a vaskos hátsó túlnyúlás miatt. A jobb kilátás érdekében az A-oszlopok egyenesebbek, mint elődjénél, és a derékvonal lépcsőzetesen süllyed előrefelé. Több karosszériaelem úgy készült, hogy deformálható legyen, így bírja az ütődéseket, és ha a lökhárítót cserélni kell, azt részletekben lehet megtenni.